Már régen nem jártam HÉV-vel, de még élnek az emlékek bennem arról az időszakról, mikor nap, mint nap dolgozni jártam.
Emlékszem, egyszer télen, a nagy tömegnyomorban egy hölgy leesett a lépcsőről, mert a benti „társaság” egyszerűen nem engedte fel, visszataszította. A hölgynek megsérült a lába és így a HÉV-nek is jó időre meg kellett állnia.
Kíváncsi lettem, változott e valami azóta, bár nem voltam túl optimista.
Mivel a központtól elég messze lévő állomáson szállok fel, eleinte még nincs vészes tömeg, de minden megállónál egyre többen kapaszkodnak fel és csak kevés leszálló van. A megállóknál figyelem az emberek arcát. Van, aki fohászkodóan feltekint, van, aki forgatja a szemét, vagy elhúzza a száját az egyre növekvő, felszálló sereg miatt. Néha van egy kis lökdösődés, könyök a bordában, van, akinek éppen szabadkozva lépnek a lábára, lassan elfogynak a kapaszkodási lehetőségek. Egy idősebb néni az ajtóban állva mosolyog olyan „Vajon beférek e még?” - gondolattal.
Persze láttam már egészen drámai megnyilvánulásokat is. Volt, hogy a felszállók csapata bekiabált, hogy a bentiek húzódjanak már beljebb, hiszen ők is szeretnének felszállni. Azok meg visszaüvöltötték, hogy ezt hogy gondolják, hiszen bent már talpalatnyi hely sincsen. Paradox módon mindkét tábornak igaza volt. Az előzőeknek azért, mert végül felfértek, az utóbbiaknak meg azért, mert bent szinte már nem is emberek álltak, hanem egy massza. Egy sokfejű és lábú, tömör alakzat.
Egy ilyen nyomorgós reggelen egy nő, fittyet hányva az őt körülvevő tömegre egyszer csak elővett egy lepedőnyi méretű újságot és próbálta kinyitni. Arcán rosszalló mimikával jelezte, milyen borzasztó, hogy nem tudja kényelmesen kihajtani azt és olvasgatni. Azzal végképp nem törődött, hogy az újság éppen belelóg egy kislány arcába. Elég béketűrő típus vagyok, de ekkor már nem bírtam tovább. Megjegyeztem neki, hogy talán nem kellene így viselkednie, mikor mindenki igyekszik összehúzni magát. (Még a végén úgy érezte volna, hogy ő a szenvedő alany!) Az utasok közül senki sem mert megszólalni, ennek ellenére helyeslő bólogatásokat és igenlő szemeket láttam.
Úgy látszik, kiérlelődőtt a saját tömegközlekedési filozófiám, amely abból áll, hogy általában csendesen szemlélődöm, megmosolygom a fintorokat, nézem a reakciókat. Ám amikor nagyon felbosszant valami – elkerülendő a korai szívinfarktust – nem magamban forrongok órákig, hanem kiadom a gőzt. Persze, azért áldozat sem akarok lenni, néha ilyen helyzetben is jobb hallgatni.
A megállókban a tili-toli játék szabályai szerint cserélnek helyet az emberek. Tudják, az a játék, mikor egy kép kirakásához az egyetlen üres hely ad módot arra, hogy a másik elemeket ide-oda toligálva, végül sikerüljön kirakni a képet.
A végállomásnál szállok le, így a játékot többször végignézem, illetve jómagam is részese vagyok. Sokszor hangzik el a „Leszáll?” kérdés, vagy a „Leszállnék!” óhaj, de van, amikor durva utasítások és ellenutasítások pattognak a levegőben.
Pedig még alig múlt nyolc. És ez minden nap, hasonló módon ismétlődik meg. Hát csodálkoznivaló, hogy egyre több a depressziós, szorongó ember?
2010. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése