Önmegvalósítás

Minap voltam egy koncerten, amely nagyon élvezetes volt, de igazából nem is magáról a koncertről akarok írni, hanem arról, hogy milyen gondolatot ébresztett bennem. A kezdő fonalat az adta, amit a zenészek arcán láttam; a teljes átélést, a mosolyt, valami elragadtatottságot, az élvezetét annak, amit csináltak.
Ekkor eltűnődtem, hogy vajon hányan vagyunk, akik ugyanilyen élvezettel végezzük a munkánkat. Bizonyára, amit láttam az a felszín volt, egy nagy, izzadságcseppes munka eredménye, mégis a hallgatóság valamiféle örömünnep részese lehetett.
Én is éreztem hasonló érzést egy-egy jól elvégzett munka után, de mégsem ezt a fajta felszabadult örömöt. Elgondolkoztam, hogy miért is nem. Azért mert az én munkám egy kötöttebb, irodai munka, ahol vannak főnökök, állandóan vannak társadalmi, viselkedési szabályok. Mi lenne, ha egy jól végzett munka után táncra perdülnénk, vagy dalra fakadnánk? Azt hiszem, nem néznének éppen normálisnak.
Persze vannak kötött és kötetlenebb munkák, mégis azt látom, másoknál is, hogy a munka mellett egyre inkább keresik ez emberek a kötetlen, önkifejezésre, önmegvalósításra lehetőséget adó elfoglaltságokat.
De mennyire jó lehet az, ha az ember szenvedélye egyben a munkája!
A gyerekeket gyakran megkérdezik, hogy mik akarnak lenni, ha nagyok lesznek, és sok gyereknek valóban már kicsi korában konkrét elképzelése van. Felnőttként pedig azzá is válnak, amit gyermekként elképzeltek. Van olyan, hogy egy elképzelt szerep megtetszik (pléldául, én kukás leszek, vagy autóversenyző), ami persze a későbbiekben megváltozik. Ahogy cseperedik az ember és tanulmányai végzése után határozni kell, hogy merre tovább, szerintem sokan vannak nehéz helyzetben. Hiszen szinte gyerek fejjel kellene arról dönteni, hogy mit csináljon az ember, esetleg évekig, miből tartsa majd el a családot, mi az, amihez ért, amihez tehetsége van. Ha van olyan iskola, tanár, szülő, aki segít megtalálni az érdeklődést, támogatást ad, felkarolja a tehetséget, annak szerencséje van.
Talán könnyebb azoknak, akinek a tehetsége már gyermekkorában felszínre kerül. Sok más között, most eszembe jut például Mozart, akit a mai napig csodagyerekként is emlegetnek, hiszen öt évesen már komponált. Éppen ebben az évben ünneplik világszerte koncertekkel és rendezvényekkel születésének 250. évfordulóját.
Aztán, akinek nagy csodálója vagyok, Leonardo Da Vinci, aki nem is egy tudományban és művészetben találta meg önmagát, hanem polihisztorként élt egész életében. Leonardo, aki hírnevét leginkább festészetével és szobrászatával szerezte, folytatott geológiai és anatómiai tanulmányokat, foglalkozott matematikai és más tudományos stúdiumokkal, mint az építészet, repülés, fegyverek és optika.
Van arra is példa, hogy valaki már egészen felnőtt fejjel találja meg az igazi hivatását, mint az a magyarországi, híressé vált agysebész, aki sokáig építészként dolgozott.
Egyszóval ki előbb, ki utóbb lel rá az igazi ösvényre, és van, aki talán soha sem bontakoztathatja ki tehetségét, vagy azért mert nincs hozzá bátorsága, vagy azért mert nem kap elég bátorítást.
Ez mindenki számára egy egész életen át tartó útkeresés. Van talán, aki nem is sejti, hogy más hivatás is várhatott volna rá. Mindenesetre úgy gondolom, hogy akiben van cél és akarat, és figyelembe veszi önmaga tehetségét, az eléri azt az állapotot, amikor kiteljesedhet.
Ezért mindenkit, főleg a fiatalokat arra biztatnom, hogy keressék meg a lehetőségeket, dolgozzanak keményen és a munka eredménye biztosan nem fog elmaradni. Mert minél jobban érezzük magunkat a saját bőrünkben, annál többet tudunk adni embertársainknak is, annál vidámabb és így könnyebb lesz az életünk.
2006. július