2009 májusát írjuk. A tévé, a rádió, az egész média a gazdasági világválságtól hangos. Mindennapos téma a forint gyengülése és erősödése, a megszorító intézkedések és az ez elleni tüntetések, az előrehozott választások követelése.
Sorra árverezik az eladósodottak házait, tönkrement cégeket minimális áron vásárolnak fel külföldiek. Még mindig a pénz az úr, és mindenki, aki úgy látja, hogy Mammon imádata véget érhet, még jobban küzd, foggal-körömmel, hogy tovább foroghasson a pénz által hajtott világ.
Az, hogy közben hányan kerülnek nehéz helyzetbe, éheznek, vesztik el otthonukat, munkájukat, megélhetésüket mind csak századik szempont. Az intézkedések nehézkesek vagy csak látszólagosak.
Hiába az ellenszegülés, a csak a pénzért és pénz által haladó világ nem a jó irányba halad, saját pusztulásába rohan. Ha vannak is, akik hirdetik a jó irányt vagy eltűnnek, vagy belefáradnak a hasztalan harcba. Mert oly sok minden mellett, pénzért mindent meg lehet kapni, akár lojalitást, emberséget, becsületet is.
Gondolatban már én is éppen belesüllyednék az elkerülhetetlenbe és valamiféle enyhe depresszióba esnék, amikor kezembe veszem kedvenc, női magazinomat, amelyben egy hölgyről olvasok. Egy olyan asszonyról, aki öt, saját gyermeke mellett egymaga nevel öt dawn- kóros gyermeket jókedvvel és nagy szeretettel.
Örömöt talál abban, hogy a sérült gyereknek nála jobb helye van, jobban fejlődnek, mintha egy állami intézetben lennének.
Az öröm mellett persze biztosan van számos nehéz helyzet, lemondás, fáradtság, szinte csoda ez a nő.
Hallgatom a rádiót, ahol egy másik hölgy mesél a szomszédjáról, egy egyedülálló férfiról, aki mindenféle kidobott állatnak menedéket ad. Kevéske pénzét arra költi, hogy az állatoknak menhelyet teremthessen és etethesse őket. Közben pedig a falu gyerekei egyre nagyobb számban, boldogan mennek hozzá segíteni.
Aztán a kívánság műsorba telefonál be egy kislány, aki, hangjából és beszédéből ítélve, olyan kisiskolás forma lehet. Egy kedves zeneszámot kér szüleinek. A kérdésre, hogy milyen alkalomból küldi, azt feleli, hogy ő nagyon szereti a szüleit és nagyon örül, hogy ők vannak neki.
Ekkor fordul egyet velem a világ. Az előbbi világvége hangulatból kihúznak-ráncigálnak ezek az „apró” csodák.
Elgondolkozom azon, hogy hány ilyen apró csoda lehet az országban, sőt, a világon.
Megszületik bennem ez érzés: A világ talán még menthető!
Ezek a csodák legalábbis arra biztatnak, hogy higgyek ebben.
2009. május
Sorra árverezik az eladósodottak házait, tönkrement cégeket minimális áron vásárolnak fel külföldiek. Még mindig a pénz az úr, és mindenki, aki úgy látja, hogy Mammon imádata véget érhet, még jobban küzd, foggal-körömmel, hogy tovább foroghasson a pénz által hajtott világ.
Az, hogy közben hányan kerülnek nehéz helyzetbe, éheznek, vesztik el otthonukat, munkájukat, megélhetésüket mind csak századik szempont. Az intézkedések nehézkesek vagy csak látszólagosak.
Hiába az ellenszegülés, a csak a pénzért és pénz által haladó világ nem a jó irányba halad, saját pusztulásába rohan. Ha vannak is, akik hirdetik a jó irányt vagy eltűnnek, vagy belefáradnak a hasztalan harcba. Mert oly sok minden mellett, pénzért mindent meg lehet kapni, akár lojalitást, emberséget, becsületet is.
Gondolatban már én is éppen belesüllyednék az elkerülhetetlenbe és valamiféle enyhe depresszióba esnék, amikor kezembe veszem kedvenc, női magazinomat, amelyben egy hölgyről olvasok. Egy olyan asszonyról, aki öt, saját gyermeke mellett egymaga nevel öt dawn- kóros gyermeket jókedvvel és nagy szeretettel.
Örömöt talál abban, hogy a sérült gyereknek nála jobb helye van, jobban fejlődnek, mintha egy állami intézetben lennének.
Az öröm mellett persze biztosan van számos nehéz helyzet, lemondás, fáradtság, szinte csoda ez a nő.
Hallgatom a rádiót, ahol egy másik hölgy mesél a szomszédjáról, egy egyedülálló férfiról, aki mindenféle kidobott állatnak menedéket ad. Kevéske pénzét arra költi, hogy az állatoknak menhelyet teremthessen és etethesse őket. Közben pedig a falu gyerekei egyre nagyobb számban, boldogan mennek hozzá segíteni.
Aztán a kívánság műsorba telefonál be egy kislány, aki, hangjából és beszédéből ítélve, olyan kisiskolás forma lehet. Egy kedves zeneszámot kér szüleinek. A kérdésre, hogy milyen alkalomból küldi, azt feleli, hogy ő nagyon szereti a szüleit és nagyon örül, hogy ők vannak neki.
Ekkor fordul egyet velem a világ. Az előbbi világvége hangulatból kihúznak-ráncigálnak ezek az „apró” csodák.
Elgondolkozom azon, hogy hány ilyen apró csoda lehet az országban, sőt, a világon.
Megszületik bennem ez érzés: A világ talán még menthető!
Ezek a csodák legalábbis arra biztatnak, hogy higgyek ebben.
2009. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése