A SOTE I. számú Gyermekklinikáján várok a neurológus orvosra, akivel interjút készítek. A váróban jó pár felnőtt és gyerek üldögél. Egy anyukára és tizenéves lányára leszek figyelmes. A lány arcán rengeteg apró, piros pötty látszik, félénken húzódik a mamához, nem tudom, milyen betegsége lehet.
Mindkettőjük kezén egy-egy báb van. Az anyuka azt játssza lányával, hogy a bábok puszit adnak egymásnak, aztán kéri a lányát, hogy igaziból is adjon puszit és ő is viszont ad neki.
Orvostanhallgatók csapata közelít feléjük, köszönnek és integetnek a nekik. Úgy tűnik, hogy nemrég találkozhattak a kislánnyal, talán meg is vizsgálták. A lány azonban nem mozdul. Édesanyja mondja neki, hogy intsen vissza, de a reakció elmarad, az arca nem mutat felismerést. Ekkor döbbenek rá, hogy valószínűleg nem érti, nem fogja fel, hogy mi történik.
Csendesen várnak tovább. Mikor az orvos beszél velük a mama mosolyogva mondja, hogy még más vizsgálatra is kell menniük, de nem tudja, merre induljanak, segítséget kér. Nem ideges, nem szidja a rendszert, bár gyanítom, régóta várhatnak már itt és a sok betegből ítélve még sokat kell várniuk a másik vizsgálatra is.
Ennyi türelmet látva elszégyellem magam, mikor azokra a helyzetekre gondolok, amikor türelmetlen vagyok, akár idegenekkel, akár a saját családommal szemben.
Egy másik interjúalanyom, Pogány Gábor mondata cseng vissza a fülembe, aki a Ritka és Veleszületett Rendellenességgel élők Országos Szövetségének elnöke és családjában is van sérült gyermek. „Szoktuk mondani a szülőknek, hogy akármilyen betegség van a családban, a legfontosabb, amit adhatunk a gyereknek, az a szeretet. Vannak olyan gyerekek, akik egészségesek, mégis szenvednek, mert nem kapnak szeretetet.”
Visszagondolok a mamára és lányára. Abban biztos vagyok, hogy a kislány szeretethiányban nem szenved, és ha nem is érti és érzékeli teljességgel a világot, a szeretetet minden bizonnyal igen.
2009.június
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése